Az együttműködés éve? Miért fognak össze a versengő pártok?

Az év elején sokan fogadalmakat tesznek, és a politikai szereplők sem kivételek. Gyakori ígéret, hogy az új év az együttműködésé lesz. Koalíciós kormányokban ez nem udvariassági formula, hanem a kormányzás feltétele. De miért működnek együtt azok a pártok, amelyek a következő választáson egymás ellen indulnak?

Versenytárs és szövetséges

A koalíciós partnerek helyzete kettős. A kormányban közösen felelnek a döntésekért, a választáson viszont ugyanazokért a szavazókért versenyeznek, vagy legalábbis abban, hogy melyikük lesz erősebb. Minden közös siker kérdése az is, hogy kinek tulajdonítják, és minden kudarcnál felmerül, ki a felelős.

Ebből a kettősségből fakad a koalíciós kormányok alapfeszültsége. A partnerek akkor is együttműködnek, ha bizonyos kérdésekben jobban járnának, ha a saját útjukat járnák, mert a koalíció felbomlásának ára mindkettőjük számára magas.

A kooperáció játékelmélete

Robert Axelrod 1984-ben megjelent könyve, The Evolution of Cooperation, egy egyszerű kérdést tett fel: hogyan alakulhat ki együttműködés önző szereplők között, központi kényszer nélkül? Axelrod számítógépes versenyeket rendezett, amelyeken különböző stratégiák mérkőztek meg egymással az ismétlődő fogolydilemma-játékban.

A győztes stratégia meglepően egyszerű volt: szemet szemért. Az első lépésben együttműködik, utána pedig mindig azt teszi, amit a másik fél az előző körben tett. Axelrod tanulságai a koalíciós politikára is alkalmazhatók:

• Az együttműködés akkor tartós, ha a jövő elég fontos. Ha a partnerek tudják, hogy még sokáig szükségük lesz egymásra, kevésbé éri meg becsapni a másikat.
• A kölcsönösség fegyelmez. Ha a szószegésre biztosan reakció érkezik, kevesebben próbálkoznak vele.
• A megbocsátás is fontos. Egy-egy konfliktus után vissza kell tudni térni az együttműködéshez, különben a kapcsolat végleg megromlik.

Konszenzusos demokrácia

Arend Lijphart holland–amerikai politológus az összehasonlító politikatudomány felől közelített ugyanehhez a kérdéshez. Szerinte a nyelvi, vallási vagy regionális törésvonalak mentén megosztott társadalmakban a stabilitást nem a „győztes mindent visz” elv, hanem a hatalom széles megosztása biztosítja. Ennek eszközei a széles koalíciós kormányok, az arányos választási rendszer és a kisebbségek vétójoga bizonyos kérdésekben. Lijphart ezt a modellt eredetileg konszociációs, később konszenzusos demokráciának nevezte, és többek között Hollandia, Belgium és Svájc példáján írta le.

Mikor működik az együttműködés?

A kutatásokból és a gyakorlatból néhány visszatérő feltétel rajzolódik ki:

1. a partnerek hosszabb távra terveznek, nem csak a következő választásig;
2. a koalíciós megállapodás világos szabályokat ad a viták rendezésére;
3. a partnerek kölcsönösen rálátnak egymás munkájára, ezért kevés a gyanakvás;
4. egyik félnek sincs kézenfekvő, olcsóbb alternatívája.

Ha ezek a feltételek adottak, az együttműködés nem jó szándék kérdése, hanem racionális döntés. Ha hiányoznak, a legőszintébb újévi fogadalom sem tartja össze a koalíciót.