Kisebbségben, mégis stabilan: a skandináv kisebbségi kormányok

Közép-Európából nézve a kisebbségi kormány instabil, átmeneti megoldásnak tűnik. Skandináviában viszont régóta a kormányzás megszokott formája. Dániában a második világháború óta a kormányok többsége kisebbségi volt, és Norvégiában, Svédországban is gyakori, hogy a kormánypártoknak nincs saját többségük a parlamentben.

A negatív parlamentarizmus

A kulcs a szabályokban van. A skandináv országokban a kormánynak nem kell kifejezett többségi támogatást szereznie a hivatalba lépéshez:

• Svédországban az 1974-es alkotmány szerint a miniszterelnök-jelöltet akkor fogadják el, ha a Riksdag tagjainak több mint fele, vagyis legalább 175 képviselő a 349-ből, nem szavaz ellene. A tartózkodás tehát a jelölt javára szól.
• Dániában és Norvégiában nincs külön beiktatási szavazás. A kormány addig marad hivatalban, amíg a parlament többsége bizalmatlanságot nem szavaz neki.

Ez a szabályozás könnyebbé teszi a kisebbségi kormányok megalakulását. Egy pártnak nem kell a kormányba lépnie ahhoz, hogy lehetővé tegye egy kormány működését, elég, ha nem szavaz ellene.

Hogyan kormányoz a kisebbség?

A kisebbségi kormány minden törvényhez többséget keres a parlamentben. Ennek két fő formája van:

1. Eseti többségek. A kormány ügyenként más-más ellenzéki pártokkal állapodik meg, attól függően, ki ért vele egyet az adott kérdésben.
2. Írásos támogatási megállapodás. A kormány és egy vagy több kívül maradó párt előre rögzíti, mely ügyekben támogatják a kormányt, és mit kapnak cserébe. A külső támogató nem ad minisztert, de programpontokat érvényesít.

Svédországban a 2018-as választás után több mint négy hónapig tartott a kormányalakítás, és több sikertelen miniszterelnöki szavazás után, 2019 januárjában a kormány a kormánypártok és két kívül maradó párt részletes írásos megállapodása alapján állt fel. Ez jól mutatja, hogy a kisebbségi kormány mögött is lehet szerződésszerű, kiszámítható együttműködés.

A dán „forlig”

Dániában a parlamenti pártok gyakran kötnek széles politikai megállapodást (forlig) egy-egy szakpolitikai területen, például a védelem, az energia vagy a nyugdíjrendszer ügyében. Az ilyen megállapodásokat kormányon és ellenzéken átívelő pártkör köti, és rendszerint a kormányváltáson túl is érvényben maradnak. A kisebbségi kormány ezért nem kezdhet mindent elölről, és az ellenzéki pártok is beleszólhatnak a hosszú távú döntésekbe.

Stabilitás többség nélkül

Kaare Strøm 1990-ben megjelent könyve óta a kutatás azt hangsúlyozza, hogy a kisebbségi kormány nem a kudarc jele, hanem gyakran tudatos választás. Egy párt számára előnyös lehet kívül maradni a kormányon: így befolyásolhatja a döntéseket, de nem kell felelősséget vállalnia mindenért, amit a kormány tesz. Ahol a parlamenti bizottságok erősek, és az ellenzék is érdemben részt vehet a törvényalkotásban, ott a kormányon kívüli befolyás különösen értékes.

A skandináv példa azt mutatja, hogy a kormányzás stabilitása nem csak a mandátumok számán múlik, hanem a szabályokon és a pártok közötti együttműködés hagyományán is.